A Miskolci Keresztyén Testvérgyülekezet története

A kezdetek

Nem mondható szokványosnak, ahogyan a közösségünk létrejött. Kezdetben egy kis női imacsoportként indult, úgy, hogy az 1930-as évek elején egy hívő lány, Varjas Piroska, két másik lánnyal sokat beszélgetett, értük sokat imádkozott, hogy e két ifjú hölgy feladja addigi nézeteit, és elfogadja Megváltó Krisztusának Jézust, az Isten Fiát. Azt a Jézus Krisztust, aki ma is a feje az Egyháznak, vagy a mi szóhasználatunkkal élve a Gyülekezetnek.

Újságcikk (Reggeli hírlap, 1933. július 28.)
Újságcikk (Reggeli hírlap, 1933. július 28.)

A két másik személyt is illik megemlíteni, Roth Annit és Jászai Margitot, hiszen sokáig ez a hármas képezte a csoport magját. Ők hárman rendszeresen ima-alkalmakat tartottak, melyekre gyakran másokat is elhívtak. Később igehirdetőket hívtak meg az összejöveteleikre.

Mindezek az 1930-as évek elején egy fényképész műteremben történtek, amelyet esténként átrendeztek, vendégek fogadására alkalmassá tettek. Miskolc város polgárai jól ismerték a kiváló zsidó fényképésznőt, Roth Annit, sokan készíttettek nála fényképeket, és talán nem is tudták, hogy egy idő után szent hellyé változott a Horthy Miklós tér (ma Városház tér) 7. szám alatti bérelt műterem – Isten templomává.

Az évek teltek, a közösség erősödött. Férfiak is csatlakoztak a kis csoporthoz, és a vendégek között feltűnt Vida Sándor hívő prédikátor, majd később Ungár Aladár, a jól ismert, könyvkereskedőből lett evangélista. A testvérek aktívan hívogattak vendégeket ezekre a különleges istentiszteletekre, és 1933-ban, Ungár Aladár második látogatásakor már zsúfolásig megtelt érdeklődőkkel a terem. A Reggeli Hírlap július 28.-ai számában tudósítást is közölt a vele történt beszélgetésről „Beszélgetés egy Krisztushívő zsidó prédikátorral” címmel.

Ekkor már Miskolc volt a magyarországi testvérgyülekezeti mozgalom egyik központja, innen járt Ungár Aladár a Bódva völgyébe, Nyíregyházára, Debrecenbe. A gyülekezetbe került Koós Lajos posta-főfelügyelő, aki igét is hirdetett és pásztorolta a közösséget. Érdemes további neveket is megemlíteni, akik fontos szerepet töltöttek be közösségünk életében, fejlődésében.

  • Ránki Ágoston a Kereskedelmi Iskola tanára
  • Magyar János fodrász, aki szalonjában mindig talált alkalmat és lehetőséget a Krisztusról szóló bizonyságtételre.
  • Mészáros András kályhásmester. Ő is a munkáját használta fel arra, hogy bizonyságot tegyen, amikor emberekkel találkozott. Így sokan hallhatták tőle az evangéliumot nem csak Miskolcon, hanem az egész környéken is, ahol járt.
  • Budavári András esztergályos, aki szintén munkája közben tett bizonyságot. Budavári testvér a közösségen belül igen megbecsült, tisztelt személy volt, ennek kifejezéseként egyszerűen csak „Tatus”-nak hívták.
  • Madarász Lajos tanár, hosszú időn át pásztora és tanítója volt a gyülekezetnek. Igehirdetései nyomán sokan váltak Krisztus követőivé, erősödtek hitükben és a Biblia ismeretében, melyhez családi életével, alázatával és hűségével követendő példát mutatott. Különös ajándéka volt az u.n. „hálószem kötözés”, melyet eredményesen használt sérült emberi, testvéri és gyülekezeti kapcsolatok helyreállításához.

Elődeink nem teljes állású misszionáriusként, nem nagy evangélizációkon, hanem egész egyszerűen munkájuk végzése közben, a hétköznapokban végezték missziós feladatukat. Az akkori ateista ideológiájú rendszer miatt sokszor az állásukat, azaz a további megélhetésüket kockáztatták, amikor bizonyságot tettek Jézus Krisztusról. Gyülekezetünk kezdeti növekedése a „hétköznapi” bizonyságtételek révén valósult meg, hűséges emberek által, akik napi munkájukat végezve nem feledkeztek el a Megváltójukról tanúságot tenni.

A második világháború alatt

A bécsi döntés következtében felszabadult a Felvidék egy része, a Délvidék és Erdély. Ekkor a visszacsatolt területekről sokan látogattak el gyülekezetünkbe. Majd egyszer Miskolcra jött egy fiatal skót evangélista is, egy volt válogatott futballista, aki beszédei által nagy tömegeket mozgatott meg. James Stewart (népszerű nevén Krisztus középcsatára) szolgálata következtében megtért egy nőtlen fiatalember: Madarász Lajos. Közeledett a háború Magyarországhoz, többen katonának vonultak be, kivitték őket a frontra. Néhányan fogságba is estek, mint pl. Magyar János testvér.

A zsidóüldözés évei következtek. Ennek Roth Anni is áldozatául esett, bár ő mentességet kaphatott volna Dr. Kiss Ferenc orvosprofesszor segítsége által, ám mégis vállalta a deportálást Auschwitzba, vállalva a reá váró borzalmakat, hogy ott, a lágerben a társainak bizonyságot tudjon tenni Jézus Krisztus szabadító kegyelméről, és erősítse őket reményvesztett állapotukban. Talán nem is sejtette, hogy mekkora áldozatot vállalt ezzel, – habár ekkor már csordogáltak a haláltáborok szörnyűségeiről szóló hírek. Auschwitzból ő többé nem tért haza.

Nyilatkozata a deportálás előtt (1944)
Nyilatkozata a deportálás előtt (1944)

Koós Lajos lett a gyülekezet vezetője. Nagyon sokat szolgáltak a lakásukkal, amely teljesen az Úré volt. Minden gyülekezeti alkalomra teljesen át kellett rendezni, ami bizony nem kis munka volt. Bizony, nem volt könnyű körülbelül 50 embert egy lakásban elhelyezni, de ezekben a feladatokban a gyülekezet fiataljai mindig szívesen segítettek.

A háború után

A háborús veszteségek emberileg súlyosan érintették közösségünket, de Isten elgondolása más volt, mint ahogy azt mi elképzelhettük volna. A gyülekezet megerősödött, új fejlődésnek indult. A Koós-lakás némi átalakítás után egy közel 100 férőhelyes szép, új gyülekezeti teremmé lett, melynek mindenki nagyon örült.

1962-ben Koós testvért hazahívta az Úr a Mennybe. A gyülekezet felelőse a hatóság felé Madarász Lajos lett, aki matematika-fizika szakos tanár volt egy középiskolában. Igehirdetői, gyülekezetvezetői szolgálata és munkaköre az akkori rendszer szerint összeférhetetlen volt, így döntenie kellett, hogy tanár vagy igehirdető lesz. Ő a gyülekezet mellett döntött, így 26 évi tanári munka után ott kellett hagynia az állását, annak ellenére, hogy megbecsült, szeretett és jó pedagógus volt. Istenre bízva családját és hét gyermekét, tovább végezte szolgálatát a közösségben, és képviselte a gyülekezetet az állam felé.

Férfi testvérek egy csoportja (1967)
Férfi testvérek egy csoportja (1967)

A közösségi élet részévé lettek a kirándulások, ahol a játék és a sport mellett nem maradt el a Biblia tanulmányozása sem. Ezek az alkalmak élményekben gazdagok és építőek voltak, testvéreink szívesen és jó emlékekkel gondolnak vissza rájuk. Jelentős szerepet töltöttek be a gyülekezet életében azok a hitmélyítő körzeti és országos összejövetelek (konferenciák), amelyek igen jó lehetőséget biztosítottak az Ige együttes tanulmányozására és a testvérekkel való találkozásokra.

A gyülekezetbeli férfiórák is mindig is fontosak voltak a közösség életében. Ezeken a Szentírás tanulmányozása mellett a felmerült aktuális kérdésekről, egyéni problémákról, imakérésekről, és az igei szolgálatok (prédikációk) kiértékeléséről esett szó.

Gyülekezetünk létszáma tovább szaporodott, a férőhely többször is kevésnek bizonyult. 1984-ben sok önkéntes munkával elkészült a 150 férőhelyes kibővített terem. Az ünnepélyes átadásra sok külföldi testvér is meghívást kapott, akik közül többen el is jöttek, hogy a testvérekkel együtt örüljenek az új teremnek. Dr. Szakács József, a magyarországi Szabadegyházak Tanácsának Elnöke ünnepi beszédében kijelentette: „a következő gyülekezeti házavatás Miskolcon lesz!” (Nem sokkal korábban volt ugyanis a budapesti gyülekezeti ház ünnepélyes átadása.) Szavait azonban a testvéreink nem vették komolyan, mivel fedezet hiányában álmodni sem mertek egy új gyülekezeti épületről.

Isten gondviselése

Az évek múlásával a megnagyobbított terem is kezdett szűknek bizonyulni, és rosszabbodtak a költségekkel kapcsolatos más kilátások. 1988. január 21-én egy fontos megbeszélés folyamán, Szakács testvér segítői szándékát fejezte ki egy új miskolci gyülekezeti ház építésével kapcsolatban. Több hatósági és gyakorlati közbenjárását követően azonban nemsokára váratlanul elhunyt, és ezzel úgy tűnt, hogy az emberi támasz elveszett . A testvérek most már csak Istenben bízhattak. Megindult a megoldás keresés, és a belváros közepén nemsokára találtak egy eladó romos épületet. Pénz azonban nem volt a vásárlásra, de 1988-ban a budapesti testvérektől nagy összegű segítség érkezett a romos épület megvételére, amely azonban mindössze az épület árának a felét fedezte. Isten apró, de mégis bátorító jelek által adott útmutatást a továbbiakra nézve. Nem adta meg, hogy előre lássák az egész folyamatot, csupán csak lépésenként adott útmutatást , és minden lépésnél biztosította a szükséges pénz összeget és az erőt is. Nem volt másra szükség, mint hitre: „Aki elkezdte, be is fogja fejezni!”. Mindig annyit adott amennyire éppen szükség volt.

Az 1989-ben megkezdődött munkálatok közösségünket egyre inkább összekovácsolták, és 1991. tavaszán tető alá került az épület. Emlékezetes volt az erdélyi testvérek segítsége, akik 8-8 fős csoportokban jöttek segíteni szerte egész Erdély területéről. A következő sorokat írták:

„Drága miskolci Testvérek!

Ha szükségetek lenne a segítségünkre és elfogadnátok azt, hívjatok bennünket. Mást adni nem tudunk, de szívünk melegét és két kezünk munkáját felajánljuk, hogy az Úr háza építéséhez mi is hozzájárulhassunk.”

A munka nagy ütemben haladt, 1991. október 20-án búcsút vettünk a Városház tér 7. szám alatti gyülekezeti teremtől, és 1992. június 27-én hálaadó ünnepség keretében megtörtént a ház ünnepélyes átadása.

Tizenöt éve már, hogy gyülekezeti életünket a mai épületben éljük. Ebben az időszakban a gyülekezet vezetője Madarász Lajos testvér volt. Az évek teltek, az összetétel részben megváltozott, újabb nemzedék kezdett felnőni. A 90-es évek meghatározó eseménye volt a bükkszentkereszti evangélizóciós táborok sorozata, ahol több tucat fiatal kötelezte el magát Krisztus követésére. Közülük sokan meghatározó tagjai, szolgálattevői közösségeinknek, vagy hűséges bizonyságtevőként élik családjukban az életüket. Hála az Úrnak, sokan vannak köztünk a régebbi idők tanúi közül is, – sok kedves hűséges testvérünk pedig , mint Kalas Károly, id. Madarász Lajos, Petendi Györgyné és mások – már a Mennyei Honban várakozik. Jelenünket ma is meghatározza két olyan szimbólum értékű falitábla, amit elődeinktől örököltünk és tiszteletben tartunk. A bejáratnál az érkezőt ez a mondat várja: „Jól tetted, hogy eljöttél”. A nagyterem fő homlokzati falán pedig a KRISZTUS JÉZUS feliratú címfestett táblát őrizzük.

Nem magunkhoz, hanem a Megváltó Jézus Krisztushoz hívogatjuk kedves látogatóinkat.

Képek az új gyülekezeti ház építéséről